A legabszurdabb dolgok is normálisnak tűnnek, ha hozzájuk szoksz. Ha hagyod magad. Elkalandozol, egy kicsit nem figyelsz, és máris a fejedre nőnek.
Egész iparágak élnek abból, hogy addig sulykolják a hülyeségüket, minden lehetőséget megragadva, amíg előbb elbizonytalanodsz, aztán vállat vonsz, végül talán már el is hiszed.
A szépséggel és a társadalmi megítéléssel kapcsolatos tévhitek
miatt egyesek hihetetlen mennyiségű időt, pénzt és energiát fektetnek abba, hogy torz, hamis ideáloknak, totál életszerűtlen elképzeléseknek megfeleljenek.
Grafikusok seregei törekednek minden lehetséges eszközzel arra, hogy szép emberekből még szebbeket kreáljanak, akik mindeközben elveszítik minden emberi vonásukat, csak hogy még különlegesebbnek, még elérhetetlenebbnek tűnjenek. Amit persze mindenki nagyon jól tud, mégis együttműködünk, részt veszünk a csalásban. Mára teljesen hétköznapivá vált ez az agyrém, sőt szinte kötelezővé, különben “nem vagy profi”. Végül aztán magunkkal is elhitetjük, hogy rendben van ez így, ez egy ilyen műfaj, “hozzá tartozik”. Mi is nekiállunk manipulálni a képeinket, sőt, rosszul érezzük magunkat, ha egy fotó nem tökéletes, és lám, az abnormális – tádámm! – már normálissá is vált.
Pár évtizede a stressz kifejezés maximum a pszichológusok, az orvosok szótárában szerepelt.
Ma a mindennapok része. A 80-as években a szmog szótól összeszorult az emberek gyomra. Mára elfogadtuk, hogy a nagyvárosok velejárója. Kiégés, túlóra, motivációs tréning alkalmazottaknak… Nemrég még ismeretlen, ma teljesen hétköznapi fogalmak.
Nagyapám tuti végigkerget a kerten, ha annak idején megkérdezem tőle, szokott-e pánikbeteg lenni (jó, nem, mert egy arany ember volt, de érted). Sok minden, ami elsőre furcsának, extrémnek, abszurdnak, szokatlannak tűnt, vagy egyenesen félelmet keltett, idővel megszoktuk, normálissá vált. Megvonjuk a vállunkat, beletörődünk, elfogadjuk. “Oszoljunk kérem, nincs itt semmi látnivaló”.
Ugyanígy van ez sok “aprósággal”, amik valahogy mégis rátelepednek az életedre. Először észre sem veszed őket, bekúsznak a küszöb alatt. Zavarnak, rossz érzetet keltenek, de csak nem tűnnek el, beépülnek a mindennapjainkba, aztán elfogadod, hogy ez van. És már nem foglalkozol velük. Lezárod a témát azzal, hogy biztos veled van a gond, hiszen ha mást is zavarnának, nem váltak volna általánossá.
Mondok pár példát, amiket sajnos mindenki jól ismer, senki sem szeret, mégis elfogadjuk őket, hiszen “ilyen az élet”.
Ha volna két életem
Sokak számára ismerős helyzet: az őrlődés, hogy mennyi időt töltünk munkával, és mennyit a családdal, a barátokkal… Kemény dió, tudom, egzisztencia, társadalmi elvárások, meg minden, és csak egy valami garantált: a folyamatos lelkiismeretfurdalás. “Egy kicsit tovább bennmaradok, ezt még gyorsan elintézem”, miközben végig az jár a fejedben, hogy a család, a barátok már megint háttérbe szorultak, kevesebbet látnak, és hogy ezt az időt velük is tölthetnéd. Ha pedig végre egyszer előbb el tudsz szabadulni a munkahelyedről, azt sem tudod igazán kiélvezni. Vajon mit szól a főnök, a kollégák? Most tuti elkönyvelnek lógósnak, akire nem lehet számítani… talán ki is rúgnak…
Ha a munkahelyeden vagy, a családra gondolsz, ha otthon vagy, a munkahelyi dolgokon pörögsz. Minden, csak nem normális.
Feszültség és ál-lazulás
Évek óta feszülést érzel a nyakadban, a hátadban. Itt szúr, ott fáj. Eleinte még aggódtál emiatt, aztán elfogadtad, hogy ez van. Hiszen manapság mindannyian feszültek vagyunk egy kissé. Mindenkinek fáj a dereka, a háta, ilyen az élet. Persze néha szakítasz időt egy kis lazításra. Gyorsan zavarjunk le egy wellness hétvégét. Beugrok jógázni egy kicsit. Most van fél órám egy masszázsra. Csak el ne húzodjon, mert kicsúszok az időből és borul a napirend, aztán rohanhatok, hogy el ne késsek. Naná, hogy nem tudsz megszabadulni a feszültségtől. Így nem is lehet.
Pedig az állandó feszültség egyáltalán nem normális. Ahogy az ellazulás sem működik gombnyomásra.
Bocs, de nem érek rá, nincs időm
Teljesen mindennapos, hogy miközben valamivel foglalkozol, fejben totál máshol vagy. Már a következő lépésen agyalsz, mi a legközelebbi teendő, és mit kell megoldani azután, és azután. Oda a koncentráció, és már el is úsztál. Amiből egyenesen következik, hogy sosincs időnk semmire, de hát “ez van, mindig van valami elintéznivaló”.
“Semmire sincs időm” – talán a leggyakrabban elhangzó mondat a modern nyugati világban. Pedig akárhányan és akárhányszor is elismétlik, ez bizony egyáltalán nem normális.
Jólét / jól-lét
Eszem ágában sincs azt állítani, hogy mindenre tudom a megoldást. De az biztos, hogy valahol nagyon félrecsúsztak a dolgok. Ha eddig eljutunk, ha ezt felismerjük, ha elkezdünk gondolkodni, hogyan változtathatnánk ezen, ha felrázzuk magunkat a beletörődés letargiájából, ha kirángatjuk magunkat a tévhitből, hogy ennek így kell lennie, már sokkal, de sokkal beljebb vagyunk. Mert eltompult érzékszervekkel esélyt sem adunk a változásra. El kell, hogy hidd, hogy az élet baromira nem ilyen. Ez vegetálás. Csodavárás. Pedig a csodát nem várni kell, hanem megteremteni. Mindenkinek a sajátját. Mert ki tudná nálad jobban, hogy téged mi tesz boldoggá? Akkor hogyan várhatod mástól a megoldást? Megfordítom: miért másokat okolsz azért, mert neked nem jó? Ébresztő, gondolkodj, tervezz, és cselekedj! Semmivel sem nehezebb, mint a kilátástalanság terhét cipelned. Úgyhogy nyisd ki a szemed, és “láss ki”, aztán láss neki! Hajrá!
Tele vagy feszültséggel, negatív energiával? Változtasd át pozitívvá, garantáltan új erőt nyersz a céljaid eléréséhez! Ne hagyd, hogy testi bajokká változzanak lelked küzdelmei. A magyar nyelv gyönyörűen és rendkívül kifejezően írja le, mit művelsz magaddal, ha csak nyelsz és nyelsz: megfekszi a gyomrod. Ne cipeld a terhet, ami a vállad nyomja. Ne vedd úgy a szívedre a dolgokat. Ne hagyd, hogy fejfájást okozzanak. Ideig-óráig elnyomhatod őket gyógyszerekkel, ezzel-azzal, hogy aztán azok mellékhatásai kínozzanak tovább. Hát nem sokkal célszerűbb, ha inkább megszabadulsz tőlük?
A jólét szerinted a pénzről, a gazdagságról szól, vagy a jól-létről?
Nincs univerzális megmondás, sem mindenkinek ízlő recept. El ne hidd senkinek. Nincs könnyebb, rövidebb út, muszáj lesz vállalnod a felelősséget, és neked megtalálnod, hogy neked mi működik. De tudsz ennél szebb feladatot, nemesebb kihívást?
Kezdjük a terápiát: mondd el, mondd ki, mit gondolsz, mit érzel! Szembesülj a démonaiddal, hogy legyőzhesd őket! Vedd a kezedbe a sorsod!
Folyt. köv.
