Vonzó kép arról, ahogy futnod kellene – a végtagjaid a szél; a tüdőd, a szíved a szem.

És valóban. Mióta így kezdtem futni, mióta így lélegzem, vicces pillantásokat kapok a járókelőktől. Normál tempóban futok – oké, talán nem mint egy hurrikán, inkább mint egy szellő – de stressznek se látható, se hallható nyoma nincsen.

Se zihálás, se fújtatás, sem a jól ismert “futóarc”, amikor a szád kissé lóg, nyitva, hogy segítse az orrod a levegőfelvételben. Ehelyett nyugodt, csukott szájú mosoly, és egy erőlködésmentes “heló, hogysmint?” 😊

Régebben percenkénti 30 lélegzetvétellel futottam (három lépésig be, három lépésig ki, 180 lépés/perces ütemnél). Azóta megfeleztem ezt a számot, sőt, sokszor 12 lélegzetvétel is elég sík terepen, vagy lejtőn futva. Ezek a lassabb, hosszabb lélegzetvételek drasztikusan csökkentik a pulzust is – 125 körül mozog, pedig hasonló tempónál a legkisebb domb, szembeszél, vagy akár egy tempósabb dal, amit hallgattam, átlökte a kitűzött 140-en.

A légzésem megváltoztatása megváltoztatta a futásomat is. A kulcs: megtanultam végig az orromon át lélegezni a szám helyett.”

Ez a kis szösszenet landolt a postaládámban, amiben Matt Frazier No Meat Athlete alapító ír az orrlégzéses futás élményéről.

Pont akkor, amikor megkaptam az első visszajelzéseket a legutóbbi Légzésműhelyről:

“A mai futás nagyon jó volt, végig orron keresztül vettük a levegőt, nem is fáradtunk el annyira. Persze van más pozitívum is, csak hirtelen ez volt a legfrenetikusabb.”

“Kipróbáltam orrlégzéssel futni. Kicsit lassabb voltam, viszont végig csukva volt a szám futás közben. Többször be kellett iktatnom a sétát szakaszosan. Így nem tudtam kifulladni. Ez nagy különbség a korábbi szokásos futásomhoz képest mikor kifulladásig hajtottam magam. Szóval hasznosnak és érdekesnek találtam az előadásod!”
Kattints ide a folytatásért