A felgyorsult élet nem csak azt jelenti, hogy pikk-pakk eljuthatunk a világ másik végére, vagy hogy szinte bármilyen adat, információ pillanatokon belül elérhető a neten.
Hanem azt is, hogy már el is várjuk, hogy így legyen.
Ha valamit kitalálunk, legyen meg azonnal! “Hogy-hogy nincs készleten?! Csak holnapraaa?? Kérem a panaszkönyvet!!”
Türelmetlenek vagyunk, sietünk, kapkodunk, sőt, követelünk – és csalódottak, frusztráltak vagyunk, ha valamire várni kell. Vagy ha valamiért tenni kell. Pláne következetesen, kitartóan.
Ugyanez érvényes a mozgással, a “jól-léttel” kapcsolatos céljainkra is.
“Adj Uram, de rögtön! Gyere már, lelki béke, mégis meddig várjak?!”
Ezt persze meg is lovagolja sok szemfényvesztő kuruzsló…
“Fogyj le holnapra! Akciós a megvilágosodás! Legyen izmos még ma Ön!”
Amiből pedig jönnek az irreális elvárások és a még több frusztráció. Hogy biztos bennünk van a hiba, hiszen azt mondták, hogy garantáltan működik!
“Ez a jóga nem nekem való! Már két hete járok és még mindig nem tudok spárgázni!”
Most abba ne is menjünk bele, hogy a jóga mennyire nem a spárgázásról, meg a kínai cirkuszos trükkökről és a fakírkodásról szól. Az egy másik téma.
Most inkább abba gondolj bele, hogy mennyire torz elképzelés az, hogy ma belekezdek valami újba és holnapra a mestere akarok lenni.
Most biztosan mosolyogtok ezen, hogy “igen, a sok fura figura, na ja, még jó, hogy én nem ilyen vagyok!”
Pedig az a helyzet, hogy ezt a hozzáállást már olyan remekül belénk táplálta a média, a reklámok, az élet, hogy szinte biztos, hogy többé-kevésbé rád, rám, ránk is érvényes. Csak gondolj bele és biztosan találsz példát, amikor felháborodtál, mert valamire várnod kellett, vagy bosszantott, hogy egy célod elérése tovább tart az elképzeltnél.
Tegnap triatlonozni voltam Fadd-Domboriban. Ez volt a második versenyem, sprint távon indultam, ami 750m úszás, 20 km kerékpározás és 5 km futás. Mérlegelve a helyzetet és beleszámolva a hőséget is, azt tűztem ki célnak, hogy másfél órán belül beérjek. Végül 1 óra 25 perc alatt teljesítettem a versenyt, amivel teljesen elégedett voltam.
Amíg meg nem néztem, hogy mások milyen időket mentek…
Egyből belém bújt a kisördög, hogy hú így kellett volna, meg hogy gyorsabbnak kéne lennem stb. Már nem is voltam olyan elégedett. Hangsúlyozom: ugyanazzal az eredménnyel, ami az előbb még teljesen oké volt!
Mi a különbség a pozitív és a negatív előjel között?
A hozzáállásom. Amit gondolok. Ami ugye tényleg fejben dől el!
Simán összehasonlítottam magam olyanokkal, akik ki tudja, hogy mióta és mennyit és hogyan edzenek egy ilyen kihívásra, hány éve küzdenek, akiknek semmit sem tudok az előéletéről. Csak azt láttam, hogy hát igen, lehetnék előrébb a listán…
Az a fránya egó, mi? Akármennyire is igyekszünk uralni, csak be-beszólogat!
Mit lehet ilyenkor tenni? Hát például gondolkodni egy kicsit. Lehetőleg reálisan.
Honnan indultál? Mennyi munkát tettél bele? Mióta dolgozol az ügyön? Milyen intenzitással, elkötelezettséggel? Sőt: előtte mennyit mentél más irányba?
Úgyhogy bármi is a célod, bármibe is fogtál: türelem! Tessék szépen megdolgozni azért az eredményért! Semmi sincs azonnal, semmi sincs csak úgy. Tenni kell érte. Időigényes? Naná! Fárasztó? Persze! Annál értékesebb lesz, ha eléred!
Az egó pedig, szépen lehiggasztva, megzabolázva tökéletes arra, hogy fenntartsa az egészséges motivációnkat. Hogy törekedjünk a fejlődésre.
Ésszel. Türelemmel. Alázatosan.
